Az ember azt hinné, 18-éveseknek áll a világ. Mehetsz külföldre, tanulhatsz ahol akarsz, fiatal vagy, előtted az élet meg stb,stb (végtelen hosszú felsorolás). Hát én totál nem így érzem...
Most vagy a világ hülye, vagy ahogy sokan mondják "én nem tudok élni". Mostanában különben is, extrán rossz... annyi mindenre kell figyelnem, annyi dolgom, annyi kérdésem lenne, amire senki sem válaszol. Mert nincs idelye teszem azt, vagy mert ő nem túl beszédes. De akkor, mégis kivel beszélgessek?... Néha, sőt mostanában gyakran- nagyon egyedül érzem magam. A napjaim is... anynira semmilyenek. Suli, aztán haza...aztán ágy. Nem ezt akartam, és mégis ez van. Soha nem tudok sehová sem elmenni, mert anyuék nem igazán engednek vagy húzzák a szájukat. Hiába minden lázadás, minden visszabeszélés. Most nem állunk túl jól anyagilag sem... vagyis komoly baj nincs, de annyi pénzünk van amennyi kell. Nincs több, és nincs kevsebb. Plusz kiadásokra nem futja.
Pedig ha tudnák, hogy szeretnék én is utazni, meg vásárolgatni! Koncertekre menni, sok könyvet venni... de mindek mondanám? Csak fájna a szívük... jó ez valamire? Nem egyáltalán nem.
Annyi minden lóg még a jövőben... és jelenleg nincs kiút. Csak a négy fal, bezártság és semmi újdonság. Nagy a csend...
De meddig...? És a fő kérdésem az, meddig lehet még elfolytani bennem a vágyaim? Az akaratom? Önmagam...
Mindig csak tesóim. Vigyázni kell rájuk. Figyelni kell mindenre. És ha valamit nem teszek meg időben, anyuék jönnek és már oltanak is a sárga földig.
Nesze neked...+18 év...
